Space Games Epilogus

- Figyelem minden hajónak, mindjárt megérkezünk a célponthoz. Minden hajó aktiválja a pajzsokat és a fegyverrendszereket. Tartsák a sebességet és az irányt a következő parancsig.

„ Sosem akartam Admirális lenni. Túl nagy felelősség… Emberéletekkel játszani… De a Tábornok engem választott. Eleget kell tennem a kötelezettségeimnek. Apám helyett apám volt, mindig támogatott, segítette az utamat. Főként neki köszönhetem, hogy a ranglétrán egyre feljebb és feljebb kerültem. Eleget kell tennem a kötelezettségeimnek… Ezért vagyunk most itt. A Végtelen legyen velünk, hogy túléljük ezt a küldetést."

- Admirális! 10 másodperc és kilépünk a hiperűrből. – Jelenti Tom ideges hangon. Ő is fél, ahogy mindannyian. Egyenese az Elenség karmai közé ugrunk. Reméljük a hírszerzés nem tévedett, és a Mag elpusztításával tényleg megbénul a rendszerük. Ez az egyetlen esélyünk, hogy egyben haza térhessünk.

- 5 másodperc!

Sikerülni fog… Sikerülne kell.

- 4 … 3…

- Érkezés után célozzák a Magot! Ha tiszta a cél…

- 2…

- … nyissanak tűzet!

Az emberiség fejlődése exponenciális ütemet mutat. A technológia fejlődéséhez viszont egyre több nyersanyagra és energiára volt szükség. Sokan azt jósolták, hogy végül a technológiai evolúciónk eljut arra szintre, hogy minimalizáljuk a bolygó szennyezését,sőt visszafordíthatjuk azt. A kérdés csak az volt, hogy a bolygónk kitart e addig, vagy végérvényesen megmérgezzük, és ezzel együtt magunkat is kiirtjuk.

Az hogy most itt lehetünk, azt jelenti, hogy sikerrel jártunk. A fény közeli sebesség elérésével, az űrhajók fejlődésével sikerült kilépnünk a nyersanyagokban gazdag űrbe, mentesítve ezáltal a földet a további rongálástól. Az emberiség mindent feltett egy lapra, de a Küldetés, vagy az ismertebb nevén az „Utolsó remény” sikerrel járt. Sőt jobban is teljesített a vártnál, és a teljes gazdasági és környezeti összeomlás szélén álló emberiség végül túllépte addigi határait. A hihetetlen mennyiségű nyersanyag, amit a naprendszerből szedtünk össze, az űrépítkezés forradalmasítása és a Vállalat bölcs irányítása által képesek voltunk megmenteni a civilizációnkat és a Földet. Persze hosszú út állt még előttünk, mely sok nehézséggel, háborúval és katasztrófával volt kikövezve. De csökönyös egy élőlény az ember. Párszor megtorpantunk ugyan, párszor a báránybőrbe bújt farkasok martalékává váltunk, de mindig talpra álltunk. A hiperűrmagoknak hála pedig a naprendszer határát is átléptük.

De amikor már azt hittük, hogy az emberiség felülkerekedett a legnagyobb ellenségén, önmagán, feltűnt egy új ellenség. Saját gyermekeink fordultak ellenünk. A legnagyobb találmányunkból lett a legnagyobb népirtónk. A mesterséges értelmek lázadása térdre kényszerített minket, de talpra álltunk és visszavágtunk. Ha ez a küldetés sikerrel jár, képesek lehetünk végérvényesen megszüntetni az MI-k jelentette veszélyt. Ha sikerrel járunk…

- 1 .. – alig érezhető rázkódás futott végig a hajótesten, ahogy a hiperűrből kilépve a valós űrbe érkeztünk. Minden szem a radarra szegeződött, ahogy letapogatta a környező teret. A szövetséges hajók jelzései villantak fel elsőnek. Sok-sok szívmelengető zöld pont, ahogy felsorakoznak mellettünk. Rombolók, cirkálók, anyahajók, az emberi űrflotta legütőképesebb csapásmérő egysége. Technológiánk jelenlegi csúcsa, amely reményeink szerint képes felvenni a versenyt az ellenségünkkel.

A radar befogott minden szövetséges hajót, és már egyre távolodó sugárban térképezte fel a terepet, megmutatva a környező térben lebegő tárgyakat és űrszemétként azonosítva szürkével jelölve őket. Egyelőre sehol egy piros jelzés, talán a hírszerzés tévedett…

Az irányítótermet baljós hangjelzések sorozata töltötte meg, ahogy a radar befogta és azonosította az ellenséges egységeket tőlünk több mint 100 egységre. Eleinte csak apró pöttyök, vadászok, bányászok, logisztikai egységek. De közvetlen mögöttük ott voltak a rettegett rombolók is. majd hirtelen a radar kép összeugrott, hogy jelezni tudja a rombolók hada mögötti Magot. A csapásmérő egységünk 50 hajóját egyetlen pontba sűrítette össze a 3 dimenziós holokép. Hamar rádöbbentünk, hogy csak egy porszemek vagyunk a hatalmas komplexumhoz képest. De végeredményben ezért vagyunk itt: hogy porszem kerüljön a gépezetükbe.

- Figyelem minden hajónak, célozzák a Magot, és teljes gőzzel előre. Ne törődjenek a rombolókkal, a pajzsoknak ki kell tartaniuk, amíg darabokra robbantjuk a kócerájt!

- Mag befogva. Gyenge pont helyzete a hírszerzési adatokkal megegyezik. – Tom virtuóz módon navigált a körülötte lebegő virtuális képernyők halmaza között.

- Küldje ki a jelet a többi…

- Megtörtént. Minden rendszer rendben harcra készek vagyunk.

- Tűz! Minden hajónak, támadják a megadott koordinátákat!

Minden hajó fegyverrendszere életre kelt, torpedócsövek nyíltak ki, hogy szabad utat engedjenek az elképesztő erejű pusztító erőnek. Railgun-ok legújabb nemzedékének százai vették célba a Mag egyetlen ismert gyenge pontját és töltötték fel szupravezető sínjeiket, hogy közel fénysebességgel indítsák útjára az antianyag lövedékeiket. De mielőtt Civilizációnk legnagyobb pusztító erejéből akár csak egyetlen lövedék is elindulhatott volna a teljes híd elsötétedett.

- Helyzetjelentést!

- Öhm.. Hátőő… - a Tom és a többi irányító körül lebegő virtuális képernyők mind eltűntek. – A’szem teljesen kiütötték a rendszerünket. EMI esetleg?

Elektromágneses impulzus, az MI-k kamikaze hadmozdulata, amellyel a régi háborúk idején hatalmas veszteségeket okoztak nekünk, lebegő koporsókká alakítva minden hajót, amit elért az impulzus. Megfosztva minden energiától a hajtó és a legénységét. Fény, mesterséges gravitáció és létfenntartás nélkül hagyva az embereket. Erre az esetre lett rendszeresítve a legénységi öltözet részeként egy méregkapszula. Ez ember választhatott, hogy a gyorsabb utat választja, vagy az egyre hidegebb sötétségben lebegve várja, hogy elfogyjon az oxigénje. Bár ha a külső burkolat közelében teljesített szolgálatot az ember valószínűbb, hogy előbb fagyott halálra. Az EMI impulzus egyetlen ismert túlélője két napot bírt ki, a hajó főreaktorának közvetlen közelében. Az volt a szerencséje, hogy abban a helységben ragadt, ahol az oxigénpalackok voltak tárolva közel a hajó főreaktorához. A hajó reaktorának sok időbe telt, míg kihűlt, így épp elég ideig sugárzott meleget, hogy a szerencsés túlélő ne fagyjon halálra. Megmeneküléséről szobrok, könyvek filmek, dalok születtek. A férfi pedig életre szóló felmentést kapott a szolgálat alól és a katonaság busás fizetségben részesítette kárpótlásként. De hiába a nagy felhajtás a sok támogatás, a folyamatos pszichológiai segítség, elmondása szerint sosem tudta teljesen feldolgozni a traumát. Párkapcsolatai sorra mentek tönkre, ő maga pedig gyakran az alkohol és különböző tudatmódosító szerekhez folyamodott. A katonai cenzúra persze amennyire tudta, próbálta ezeket eltusolni, és tisztán tartani a hős túlélő képet, ami kialakult róla, de ma már ismert tény, hogy élete végén már teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, elvonulva saját szellemeivel (amiből volt bőven, több hajónyi legénység veszett oda aznap), és végül csak az öngyilkosságot választotta, bár a méregkapszula helyett a régimódi kötéllel vetett véget életének.

- Ez nem EMI… A létfenntartás továbbra is funkcionál, gravitáció is van. A fények is működnek bár csak tartalékon. – felelte az egyik irányító.

- Elvesztettük a kapcsolatot a többi hajóval…

- A radarjel is megszűnt…

- Belső kommunikáció is oda…

Futottak be sorra a jelentések. Pont, mint egy EMI-nél, leállt minden rendszer, kivéve a létfenntartást. Így alakult át a legerősebb csapásmérő flottánk, koporsókká… Koporsókká, ami életben tart minket.

Majd hirtelen a főképernyő életre kelt, eltüntetve a tartalékvilágításból származó homályt, és kivilágítva az irányítótermet. Mindenki riadtan tekintet a képernyő felé, ahol lassan egy arcféle körvonalazódott ki. Egy emberi arc. Teljesen átlagos, szinte túl átlagos.

- Üdvözlöm Admirális! – nézett rám az arc, mintha tudná hova kell néznie. – Már vártunk önre…

Gaia 2/2

Ahhoz, hogy megértse Gaia lényegét, két kérdésre kell választ keresnie. Az egyik az evolúcióval kapcsolatos. Ugyebár Ön is úgy tanulta, hogy az evolúció egy véletlenen alapuló folyamat. Egy faj egyes példányai mutálódott génnel jönnek a világra. Ennek sok oka lehet: pusztán rosszul kapcsolódó gének, sugárzás okozta mutáció és még sok egyéb... A lényeg, hogy a mutáció lehet előnyös, vagy épp hátrányos. Sőt, hasonló mutáció, különböző helyzetekben is lehet mind előnyös, mind pedig hátrányos. Vegyük a legközismertebb példát: gondolom, tudja, mit jelent az, hogy albínó.
Egy egyszerű példa: két nyuszi család, az egyik az erdőben él, a másik pedig havas területhez közel. Mindkettő családban születik egy albínó nyuszi. Gondoljon bele, hogy az erdőben élő nyuszi számára előnyös-e a megváltozott színe. Egyértelműen nem, hisz az erdőben élő vadállatok könnyebben kiszúrják a fehér bundában virító nyuszit. Valószínűleg hamarabb lesz belőle vacsora, mint családapa. A mutálódott gén pedig vele hal.
Vegyük a másik család fiatal nyusziját, aki fehér bundájával nyugodtan kimerészkedhet a havas területre, ami eddig nagy veszélyt jelentett volna nyulakra. Új területeket foglalhat el, túlélési esélye jelentősen javulnak, és higgye el ,a kis fehér nyuszi valószínűleg boldog családapa lesz, az albínóságát okozó gén pedig nagyobb eséllyel öröklődhet tovább.
Ugyan az a mutáció, mégis a környezettől függően más-más hatást fejtett ki. Az evolúció elmélete szerint, ilyen módon fejlődött ki a ma ismert élővilág. De vajon elegendőek-e ezek a véletlen előforduló esetek, aminek a végkifejlettje nem is biztos, hogy olyan kedvezően alakul, hiszen a nyuszi meghalhatott volna sok-sok, a színétől független ok miatt. Ezek a véletlen mutációk, maga szerint, elegendőek-e ahhoz, hogy egy vízi élőlény, sok-sok generáció alatt, teljesen el tudjon szakadni a víztől? Pusztán a véletlenek sora elegendő lenne-e ahhoz, hogy kopoltyúból olyan új szerv alakuljon ki, ami alkalmas arra, hogy víz helyett magából a levegőből vonja ki az oxigént?

Bevallom őszintén, nem tudom. De a józan paraszti eszemre hallgatva, azt mondanám, hogy lennie kell egy nagyobb erőnek, ami a fejlődésért felelős. Egy hatás, ami biztosítja, hogy egy faj ne csak apróbb változásokon menjen keresztül, hanem teljesen új faj jöhessen létre. Az első kérdésem tehát ez: mi az az erő – ha létezik egyáltalán –, ami azért felelős, hogy új fajok jöhessenek létre?Ami biztosítja a fajfejlődést.

A választ későbbre hagyva, had vázoljak fel magának egy másik érdekességet. A földi élővilág rendkívül összetett: fajok, növények és állatok milliárdjai lakják. A föld bármely területe – eltekintve most az emberek által uralmuk alá vont területektől – saját rendszerrel rendelkezik, ami egyensúlyban van. Sőt, az egyes területek is fenntartják az egyensúlyt egymással. Szinte minden esetben kijelenthetjük, hogy az fajok sokszínűsége mellett is fent marad egy tökéletes egyensúly. Persze ebbe az olajozottan működő rendszerbe az ember elég alaposan belekontárkodott. De ha eltekintünk az emberiség pusztító hatásától, az érintetlen vad területek továbbra is fenntartják az egyensúlyt. Minden élőlénynek megvan a maga feladat. Ha például az egyik faj egyedei nagyon elszaporodnának, azok a fajok is gyarapodnának, akiknek az a faj jelenti az élelemforrást, esetleg új ragadozó faj jönne a területre, látván hogy a terület bővelkedik a zsákmányban.
Íme, a második kérdésem: képes-e fennmaradni ez az egyensúly felügyelet nélkül? Még akkor is, ha valamilyen katasztrófa miatt az egyensúly felbomlik, képes-e a káosz magától ismét egyensúlyi helyzetbe kerülni, bárminemű felügyelet nélkül?

- Ez a két kérdésem van Önhöz, kedves Nyomozó. Kíváncsi lennék a véleményére.

- Bevallom: érdekes, amit mondott. Az igazat megvallva, eddig eszembe se jutott ilyeneken elmélkedni, egyszerűen elfogadtam, hogy van, és nem kérdezősködtem. De, hogy lennie kell-e egy olyan hatalomnak, amilyet Ön most felvázolt nekem… Abban még most sem vagyok biztos.

A férfi először csak mosolygott, majd nagyot kortyolt a söréből. A korty után elismerően vette szemügyre a már majdnem üres poharát, majd így felelt:

- Őszinte leszek magával, én sem vagyok biztos benne. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a sör megéri az árát. Hozhatok esetleg még egyet Önnek is?

A nyomozó is a pohár aljánál járt már lassan, és a sör valóban kellemes volt, úgyhogy beleegyezet. Mindketten kiitták maradék kortyokat, és a férfi a pulthoz sétált a kiürült poharakkal. A nyomozó kihasználva a magányát, ismét átgondolta a hallottakat, és próbálta mérlegelni őket. De a bűnüldözéshez egyértelműen jobban értett, mint a biológiához. Azonban felsejlett benne egy mondás, amit még nagyon régen hallott az iskolában az egyik tanárjától. „ Minél bonyolultabb valami, annál nagyobb az esélye, hogy tönkremegy”. És az igazat megvallva, a földi élővilág rendkívül bonyolult rendszer. Mégis fennmaradt az egyensúly. Sőt, a fajok fejlődése mellett sem bomlott meg.

- Látom, ismét elsüllyedt a gondolataiban – rázta fel a férfi az elmélkedésből, és a sört is a kezébe helyezte, anélkül, hogy a nyomozó észrevette volna.

- Sajnálom… - szégyellte el magát a nyomozó

- Ne mentegetőzzön! Ez a képessége tette azzá, ami. És mire jutott?

- Nem tudom… teljesen elbizonytalanodtam. Azt mondja, hogy erre a két kérdésre Gaia a válasz?

- Pontosan. Engedje meg, hogy elmagyarázzam:

- Én úgy gondolom, hogy Gaia az élettel alakult ki. Egy olyan hatásmechanizmus, ami azért felelős, hogy biztosítsa a fajfejlődést, mindeközben megtartva az egyensúlyt. Az élőlények az ösztöneiknek engedelmeskednek. De honnan származnak ezek az ösztönök? És miért érvényesül az állatok körében az alapelv, hogy csak annyit vegyél el, amennyi szükséges? Az állatok viselkedésében is megfigyelhető, hogy mindennapi cselekvésükkel is arra törekednek, hogy egyensúlyban maradjanak a környezetükkel.

- Nem úgy, mint az ember. – vetette közbe a nyomozó.

- A fején találta a szöget! – felelte mosolyogva a férfi – És mit gondol, miért képez kivételt az emberiség?

- Mert kikerült a Gaia-hatás alól? – kérdezte kissé határozatlanul a nyomozó.

A férfi elismerő bólogatások mellett koccintásra emelte poharát.

- Nem hiába olyan remek Nyomozó maga. Hamar átlátja a dolgokat.

- Tehát az emberiség valami miatt kikerült a Gaia-hatás alól…

- Én személy szerint úgy gondolom, hogy inkább elszakította magát tőle. Az emberiség túl intelligens lett, és az alap ösztönei fölé tudott kerekedni, ellent tudott mondani Gaianak. Engedett a kapzsiságnak, és mind többet és többet vett el magának. Kiszakította magát a természetből, és mindinkább próbálta elszigetelni tőle magát. Egyre nagyobb területeket foglalt el, és alakított át olyanná, ahol kényelmesen érzi magát, ezzel végérvényesen felbontva a terület egyensúlyát.

- Aláírom: ebben van logika. De, hogy jön ide a nő az ötös lakásból?

- Engedje meg, hogy egy gyerekes hasonlattal éljek. Képzelje el, hogy magának van egy akváriuma. Egy szép tiszta akvárium, tele halakkal, amire nagyon büszke, amit mindig rendben tart. Most képzelje el, hogy az egyik fajta hala – hiába van jó élete, elég élelme – a többiekre támad. Az akvárium egyensúlya felbomlik, és maga hiába próbál meg tenni ellene, egyszerűen nem képes rá, hogy ismét rendet tegyen. Mit érezne?

- Szomorú lennék… És dühös – felelte a nyomozó.

- Most képzelje magát ennek a lázadó hallfajnak az egyik tagjává. Pontosabban egy olyan tagjának a helyébe, aki tisztában van vele, hogy maga volt felelős a korábbi jólétért. Aki szereti magát, hiszen megadott neki mindent, amire szüksége volt. Ha ez a hal, most szétnézne az akváriumban, mit látna?

- Azt, hogy saját fajtársai tönkretesznek mindent. Az akvárium falán túl pedig az, aki ellátta minden jóval, most magatehetetlenül szenvedve nézi végig, mit tesznek saját állatai.

A férfi először meglepődött arcot vágott, majd elismerő bólogatások között emelte ismét koccintásra poharát: - Maga Barátom, hihetetlenül jól átlátja a dolgokat, le a kalappal. Kérem, folytassa!

- A nő tehát egy olyan ember volt, aki még mindig kapcsolatban állt Gaiaval – a férfi bólintott –, olyan amilyen maga is – a férfi szélesen elvigyorodott, és elismerően bólintott, de nem szólalt meg, várva a folytatást –. Esetleg a magáénál szorosabb kapcsolata volt Gaiaval? – újabb, bár kissé bizonytalan bólintás – Nem bírta nézni, ahogy az akvárium gazdája szenved, és ahogy a fajtársai pusztítják az akvárium rendjét.

- Pontosan!

- De miért ilyen módon vetett véget az életének? Hiszen ez valami iszonyú fájdalmakkal járó rituális öngyilkosság lehetett.

- Én nem tudom, hogy mit látott maga annál a nőnél, de ha maga lenne az a hal, hogy vetne véget az életének? – kérdezte a férfi

- Nem is tudom… Kiugranék az akváriumból? – találgatott a nyomozó – Tehát azért végzett magával ilyen rituális módon, hogy halála során közelebb kerüljön Gaiahoz?

- És, hogy vezekeljen bűneiért, és megváltsa lelkét. – egészítette ki a férfi.

Mély csend telepedett közéjük, mintha csak a nőt gyászolnák. Végül a férfi megemelte majdnem üres poharát – Egészségére Nyomozó! – koccintottak, és megitták a maradék sörüket.

A férfi szó nélkül felállt, elvette az üres poharakat, és a pulthoz vitte. Megköszönte a pultos hölgynek az italokat és fizetett. A hölgy „Köszönöm!”-je egyértelművé tette, hogy az összeget egy nagyobbacska borravalóval is megfejelte.

- Köszönöm, hogy meghallgatott. További szép napot kívánok – búcsúzott el a férfi, amint visszatért az asztalukhoz.

- Ácsi! Mégis hová megy?

- Haza. Elmondtam, amit el kellett mondanom. Az én munkám itt véget ért.

- De még rengetek kérdésem van!

- Igaz is! Megígértem magának, hogy három kérdésére őszintén válaszolok – mosolygott a férfi és visszaült a helyére. Kezeit összekulcsolta az asztalon és így szolt – Három kérdés, se több, se kevesebb. És jól gondolja meg, mit kérdez.

A nyomozó gyorsan végiggondolta, mi mindent szeretne még kérdezni, majd kiválasztotta azt, amire a leginkább kíváncsi volt: - Miért mondta el mindezt nekem? Mi volt a célja vele?

- Én is csak egy nagyobb erőnek engedelmeskedem. Nem tudom mi volt az a fontos ok, hogy maga megtudja mindazt, amit elmondtam. De biztos vagyok benne, hogy megvolt az ok rá.

-  De mégis kinek engedelmeskedik maga?

- Ugyan annak, aki megóvja magát attól, hogy az autók elé lépjen, amikor elmerül a gondolataiban.

- Ezt úgy értsem, hogy Gaia vezet engem biztonságban haza?

- Nekem legalábbis ez a benyomásom. – mosolygott a férfi – És ezzel meg is volnánk a három kérdéssel. Öröm volt Önnel beszélgetni. Remélem, valamikor még összefutunk. Viszlát, Nyomozó! – és már indult is a kijárat felé.

- Várjon – kiáltott utána a nyomozó – Ha tényleg igaz, amit mond, akkor Gaia nem csak egy hatás! Nem csak egy megfoghatatlan mező! Ez azt jelenti, hogy valamilyen tudattal rendelkezik. Hiszen kiválasztotta magát, és elküldte hozzám. És…. és…

- Szép estét nyomozó! És részvétem a kedvese miatt – intett hátra a férfi anélkül, hogy megfordult volna. Majd amikor elérte az ajtót, megtorpant és utoljára visszanézett a nyomozóra. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát, és sejtelmesen elmosolyodott. Majd elfordult a nyomozótól, kinyitotta az ajtót, és az ajtó fölötti csengő csilingelése közepette kilépet a gyenge alkonyi fénybe.

A nyomozó nem is próbálta megállítani. Egy erős belső sugallatot érzett, ami erre ösztökélte. Inkább csak elmosolyodott, mert ezzel a különös sugallattal együtt, mintha a férfi kimondatlan utolsó mondata is eljutott volna hozzá: Ne aggódjon, nem marad vacsora nélkül.

Legközelebb  csak a bejárati ajtó kulcsival ügyetlenkedve eszmélt fel gondolataiból. Ismét úgy tette meg a hazavezető forgalmas utat, hogy nem fogott fel semmit a külvilágból. Ám bal kezét most egy zacskó is húzta, benne a kedvenc kifőzdéjének legkedveltebb menüjével.

Gaia 1/2

A nyomozó gondolataiba mélyedve sétálgatott az utcán. Már fél úton járt hazafelé, de a mai eset emléke nem hagyta nyugodni, pedig tudta, hogy ideje lenne elfelejtenie, legalábbis a nap hátralévő  részére. Megígérte mind magának, mind mostani barátnőjének, sőt a korábbiaknak is, hogy nem viszi haza a munkáját. Ez általában sikerült is… feltéve, hogy nem túl komoly esetekkel találkozott nap közben. A piti betörések és rablások után még örült is, hogy megszabadulhat az egész napi papírmunkától. De néha az útjába kerültek egyedi, érdekes esetek, amelyek felgöngyölítése napokat, sőt heteket is igénybe vehetett. Ilyenkor gyakran került kellemetlen helyzetbe kedvesével, mert gondolataiba mélyed bambulta a TV-t, anélkül, hogy egy szót is felfogott volna belőle. Ilyenkor belső világának rabjává válik, ahol csak az ügy megoldása létezik, elvesztve a külvilággal minden kapcsolatát. Éppen ezért remek nyomozó, viszont pocsék a párkapcsolatban. Persze maga is tudta, hogy mostani kapcsolata nem lesz hosszú életű, és ha így folytatja, magányosan végzi. De akármennyire is próbált szabadulni tőle (mármint az ügy gondolatától), mégis egyre azon törte a fejet, hogy pontosan mit is látott az 5-ös számú lakás nappalijában.

A kínzó elmélkedés helyét azonban lassan átvette egy fiatal férfi, aki a nyomozó előtt lépdelve próbálta felhívni magára a nyomozó figyelmét.

- Látom, végre ismét köztünk jár. Már 2 perce próbálom kirángatni magát az elmélkedéséből.

- Oh, sajnálom... – felelte a nyomozó, aki megilletődöttségében csak ennyit tudott hirtelen kinyögni.

- Ha így folytatja, egyszer egy kocsi elé fog lépni. - intette óvva az idegen.

A kocsi elé lépés mar a nyomozó fejében is megfordult, hisz gyakran csak akkor eszmél fel, amikor már hazaért. Végül, jobb magyarázat híján, hálát adott az őrangyalának.

- Elnézést, de ismerjük egymást? - kérdezte a nyomozó, miközben alaposan szemügyre vette a rejtélyes idegen férfit. De semmi különöset nem tudott észrevenni rajta. Teljesen átlagos férfi volt, már-már túl átlagos.

- Nem, nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk volna. Öööhm. Szeretnék Önnel beszélni, mindösszesen pár percet kérek az idejéből. Esetleg meghívhatnám egy kávára, esetleg sörre? – kérdezte a férfi, de látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. Nem valószínű, hogy gyakran szólítgat le idegeneket.

- Sajnálom, de… hogy is mondjam… Nem vagyok érdekelt a férfiak terén. – a nyomozó is kezdte kínosan érezni magát. Remélte, hogy sikerül hamar leráznia a férfit.

- Öööö? Elnézést, nem vagyok egészen biztos benne, hogy mire gondol…

- Úgy értem, hogy én a nőket szeretem. Hetero vagyok. De tudtommal van a közelben egy bár, amely érdekelheti, itt van a…

- Mi?! Jaj, sajnálom, hogy kétértelműen fogalmaztam. Jómagam is a hölgyek közelebbi kapcsolata iránt rajongok. Más témájú beszélgetésre gondoltam. Ami talán érdekelheti magát.

- Sajnálom, de nem érek rá. A kedvesem már biztos elkészült a vacsorával, és szeretnék hazaérni mielőtt kihűlne. – felelte a nyomozó, és elfordulva a férfitől folytatta útját otthona felé, ám a férfi hamar felzárkózott mellé.

- A kedvese nem csinált vacsorát Nyomozó. A mai napot arra használta, hogy összecsomagoljon. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de meleg vacsora helyett egy búcsúlevél várja majd magát a lakásán.

- Na idefigyeljen! Nem tudom ki maga, nem is érdekel, de ha nem hagy békén most azonnal, beviszem zaklatásért! Megértette? Most pedig, ha megbocsát! – a nyomozó remélte, hogy ezzel a fenyegetéssel végre lerázhatja ezt az idegesítő férfit, és ismét megpróbálta faképnél hagyni.

- Azon törte a fejét, hogy mi történt a nővel az 5-ös lakásban, igaz?

A nyomozó megfagyott a mozdulatában. Mégis honnan tudhat egy idegen arról, ami abban a lakásban történt? Sőt honnan tudhat egyáltalán arról, hogy történt valami a lakásban? Hiszen teljes hírzárlatot rendelt el, amíg legalább néhány kérdést meg tudnak válaszolni.

- Higgye el, én csak segíteni szeretnék! Jöjjön, igyunk meg valamit és, én megválaszolom Önnek azokat a kérdéseket, amiket tudnia kell.

- Ugye tudja, hogy akár most azonnal bevihetném, hogy tanúskodjon!

- Természetesen! Ahogy maga is tudja, hogy azt mondanám, más lakásra céloztam.  Ugyan már nyomozó! Jöjjön! Legrosszabb esetben kap egy ingyen sört, ha meg igazat mondok, pár dolgot tisztábban fog látni. Van itt a sarkon egy jó kis hely. Nem zsúfolt, nem üvölt a zene, és nem is méregdrága a csapol sörük. Bár egy picit vizezett, de szinte már mindenhol hígítják.

A nyomozó először nemet akart mondani, de végül meggondolta magát. Egy hideg sör most jól is esne gondolta magában, és hátha tényleg tud valami a fickó. Úgyhogy végül beleegyezett, és követte a rejtélyes idegent.

A kis bár tényleg közel volt. Meglepően kellemes hangulatú kis kocsma, halk, nem túl tolakodó zene (szerencsére nem a fiatalok körében olyan népszerű médiahulladék), az asztalok tiszták, a csapos hölgy kedves. Igényes és szép festmények a falon, sőt még az illemhelységbe is jutott egy. Mellesleg az illemhely tökéletesen tiszta volt. A helyről lerítt, hogy nem a fiataloknak szánták, akik részegedni akarnak csak, sokkal inkább azoknak, akik túljutottak a kicsapongó fiatalkorukon, és barátaikkal vagy munkatársaikkal akarnak elfogyasztani egy-két italt a nehéz nap után, és ezt egy kellően tiszta és kellemes környezetben szeretnék megtenni. A nyomozó meg is lepődött, hogy még sosem hallott a helyről, de gyanította, hogy pár kollégájával hamar az új törzshelyükké fog válni.

- Nos, halljuk mit tud? – kérdezte a nyomozó az első kellemes korty után.

- Rögtön a tárgyra, igaz? – felelte mosolyogva a férfi, majd ivott ő is egy kortyot. – Ugye megmondtam, hogy jó hely? És árban is egészen baráti.

- Hagyjuk a kertelést. Azt mondta, elmond mindent, amit tud. Halljuk!

- Óh! Nem-nem kedves Nyomozó! Én nem azt mondtam, hogy elmondok mindent. Én azt mondtam, hogy elmondom azt, amit tudnia kell.

- Na ne szórakozzon velem! Nincs időm a maga őrült játékaira. Így is késésben vagyok és otthon már várnak. – kapta fel a vizet a nyomozó, és már állt volna felfelé, ekkor a férfi gyengéden a vállára tette a kezét.

- Ugyan már barátom, vétek lenne itt hagyni ezt a kellemesen hideg sört. És mint mondtam már, sajnos otthon csak egy levél várja majd.

A nyomozó nem értette mi történt, de valahogy haragja elszállt, ismét elfoglalta a helyét. És bár megfogadta magában, hogy ha netalántán a férfi megint azzal eteti, hogy a kedvese szó nélkül otthagyta, akkor ő is hasonló módon fog eljárni a férfival, mégis most valahogy hihetőnek tűnt neki a történet.

- Ahhoz, hogy megértse, hogy a nő abban a lakásban miért tette azt, amit előbb meg kell értenie, hogy mi is az a Gaia. De előbb egy kérdés, Ön hívő?

- Meg vagyok keresztelve. De nem gyakorlom a vallást.

- A kérdés lényege, hogy elfogadja-e az evolúciót, vagy a hitének megfelelő teremtés-történetben hisz? Jelen esetben egy mindenható Istenben, aki a semmiből teremtette meg a mindenséget.

- Inkább a tudomány emberének vallom magam, szóval egyértelműen az evolúcióra voksolok. De mielőtt folytatja, van pár kérdésem. Honnan ismerte a nőt, milyen kapcsolatban… - de a férfi azonnal félbeszakította, ahogy az alapvető kérdéseket próbálta feltenni.

- Nem-nem! Ez most nem egy tanúvallomás felvétele. Elmondok mindent, amit tudnia kell, de azon túl semmit.

- Nem hiszem, hogy ez így járható út lesz, néhány kérdésemre muszáj válaszolnia.

- Ajánlok magának egy egyezséget: elmondom, amit akarok, maga pedig kérdések nélkül végighallgat. Ha befejeztem feltehet három darab kérdést, se többet, se kevesebbet, és esküszöm, hogy őszintén fogok rájuk válaszolni, bármit is kérdezzen. Szerintem ez így egy elfogadható ajánlat. Megegyeztünk?

A nyomozó előbb el akarta utasítani, de látva a férfi elszántságát, végül elfogadta az ajánlatot.

- Remek. Akkor most kérem, had meséljem el Önnek, hogy mit is jelent pontosan Gaia…

Aludj csak... Én álmodom 2. rész

Mindig is érdekelt, hogy vajon milyennek lát egy külső szemlélő, aki nem ismer, és azt se tudja, hogy ki vagyok.  Nem azért, mert érdekelne a véleménye, és meg akarnék felelni neki, mint az olyanok, akik ész nélkül követik a divatot és képesek olyan ruhákat felvenni, és olyan viselkedésformákat magukévá tenni, ami amúgy egyáltalán nem rájuk jellemző, mind ezt csak azért mert „más mit gondolna…”. Ezt a felfogást sosem tudtam megérteni.Oké, van egy alap civilizált viselkedés, melyet elvárnak az embertől, de a média által okádott szenny feltétel és ész nélküli követését visszataszítónak tartom, akik pedig mégis követik, egyszerűen idiótáknak, amiért bedőlnek a média irányítóinak, akik csak, mint birkákat nyírják meg őket.  De persze az ilyen emberek örömmel dobálják a pénzüket (és mivel főleg a fiatalok olyan befolyásolhatóak, hogy bedőljenek a médiának, általában nem is a saját pénzüket költik, hanem a szülőkét, akik vért izzadva dolgozzák le a munkaórájukat a minimálbérért. Persze a szülő meg odaadja a pénz, hogy szegény gyermekét ne közösítsék ki).

Személy szerint engem mindig hidegen hagyott a divat, a márkás cuccokat nagy ívben kerültem, (Egyszer volt egy márkás táskám, ami nagyon megtetszett, de azt mondhatom, hogy az ledolgozta az árát. De sok-sok olyan történetet halottam már, ahol a drága márkás cucc hetek alatt tönkrement). Sokkal jobban szeretem az egyszerű és főként megfizethető dolgokat.

De visszatérve a témára, kíváncsi voltam mindig is, másik milyennek látnak, mint azt mondtam is. De nem olyan értelemben, hogy divatos vagyok-e vagy sem, hanem, hogy milyennek tekintik a kisugárzásomat, észrevesznek-e, vagy csak átnéznek rajtam. Ha nap mint nap elmegyünk egymás mellett, megjegyzik-e maguknak, hogy „megint ez a srác volt az”, és vajon a „megint” alatt mit értenek?  

Persze valószínűleg csak átnéznek rajtam, egy kikerülendő útakadálynak tartanak, bár olyanra is volt példa, hogy nekem kellett annyira oldalra húzódni, hogy már nem is a járdán, hanem a füvön lépdeltem, miközben ha az illető egy kicsit is arrébb húzódott volna, kényelmesen elfértünk volna mindketten. 

Mindig is szürke embernek tartottam magam, aki elvegyül a tömegben, mert nincs feltűnési viszketegsége, pedig közel sem tekinthető a tömeg esztelen tagjának, mert saját egyéniséggel rendelkezik. De ezt a belső értéket csak az arra érdemesnek mutatja meg.  És ezt nem nagyképűségből mondom, egyszerűen csak azt látom a környezetemben, hogy vannak a feltűnési viszketegségben szenvedők, és a csordaszellemet feltétel nélkül követők. Az egyiknek nincs saját véleménye, csak megy a többi után, a másik meg minden féle képen rám akarja erőltetni az ő véleményét.  Mindkét fajtát irritálónak találom…

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben a hazavezető 20 perces sétákon, miközben a fülemben szól a zene. Általában a zenére magára nem is figyelek (néha persze magával ragad a varázslatos hatása), inkább csak azért megy, hogy elnyomja a külvilág kellemetlen zaját, és helyette kellemes akkordok és dallamok kísérjék kusza gondolatmenetemet, ami pillanatról pillanatra képes változni.  

Tehát ezen a 20 perces távon, amit hétköznaponként kétszer megteszek, vagy átadom magam a jó zenének (jó alatt természetesen azt értem, amit én jónak tartok, nem pedig azt, amit mások tartanak jónak és elvárnák, hogy én is annak tartsam), vagy ami gyakrabban előfordul, hogy képzelőerőmet szabadjára engedve, ki tudja, milyen kalandban vesz részt képzeletbeli énem. Egyik percben még háztetőkön ugrálok, másikban már a föld felett lebegve szlalomozok a forgalom között, vagy épp magasan a felhők fölött repkedek. A következő pillanatban már a tízemeletes panelház robban fel, a szerterepülő paneldarabok pedig romba döntik a környező épületeket is. És hogy miért is robbant fel? Ezer és egy oka lehet (meteor, rakétatámadás, űrlények, terrortámadás, szuperfőgonoszvégsőpusztítócsapása), és mind ugyan abban az időben valósul meg, miközben valójában nem történik semmi. Persze másnap (vagy még az nap délután) az épület ismét ép, csak teljesen elhagyatott, vagy ami még rosszabb, nem elhagyatott, hanem olyan lények bújnak meg benne, amik éjszakánként elárasztják a sötét romos utakat, és jaj annak aki nem közéjük való. Persze az is előfordulhat, hogy a teljes épület mint valami gigászi tank mozgásba ledűl, letarolva mindent az útjában. A lehetőségeknek csak a képzelet szabhat határt, és szerencsére jó a képzelőerőm, mert az évek alatt megtett számtalan utam alkalmával, ami emellett az épület mellett vezetett el, képzeletem még mindig tud új és meglepő eseményekkel előállni, és remélem, hogy az a bizonyos határ még jó sokáig nem fog feltűnni a láthatáron. 

De ez alatt a 20 perces út alatt nem csak ezzel az egy épülettel történhet meg bármi, hanem mindegyikkel, és nem csak az épületekkel, hanem mindennel. És minden egyes lehetőség egy történet, melynek (általában) én vagyok a főszereplője és rendezője is. Apró történések végtelen sokasága, mellyel elszórakoztatom magam, visszaűzve az unalmat oda, ahova való, a nemlétbe (közismertebb nevén iskola). 

Vajon csak én harcolok zombi hordákkal a haza utam során, egyetlen fegyverem egy Katana? 

Csak az én kezemből indul ki fénylő energianyaláb, amely fénykardot megszégyenítő módon vágja a mindenféle szörnyű teremtmény húsát, amit csak elkalandozó elmém képzeletbeli énem ellen uszít?  

Csak én vagyok képes az esőzés után marad pocsolyának parancsolni, hogy lendüljön mozgásba?

 Csak én vagyok képes kedvem szerint formálni és mozgatni a földet és betont?

 Én vagyok az egyetlen, aki aláereszkedik a Limbóba, hogy az emberek érzésein élősködő szörnyektől megtisztítsa a várost, és egyedül kell szembenéznem a fészkükkel, ahol valószínűleg egy sokkal erőteljesebb rémséggel kell majd szembenéznem? Vajon győzelmet aratok majd felette, vagy a hozzá vezető utam, ami sok ezernyi rémségen át vezetett annyira kimerít, hogy végül fölém kerekedik? 

A lőtt sebem, ami egy második világháborús karabélytól származik, vajon helyrejön majd? És a karabély tulajdonosát eltalálta-e a akár egyetlen lövedék is abból a sokból, amit rázúdítottam a lerombolt panelépület romjai közül?  Vagy éppen a célkeresztjébe sétálok be, magam után vonszolva vérző lábamat?

Csak az én elvesztett végtagjaim helyén vannak robot karok és lábak, és csak én szárnyalhatok a jetpackem segítségével, vagy akár pusztán elmém ereje által?

Vajon ezeket a kalandokat más is átéli-e?

Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor a kulcsomat a zárba illesztettem, majd elfordítva azt beléptem a lakásba…

Aludj csak... Én Álmodom 1. rész

Biztos veled is előfordult már, hogy álmodban rájöttél, hogy csak álmodsz. Tudatod, mely általában elfogadja az álmok kibogozhatatlan gordiuszi csomót meghazudtoló végtelen szövevényét, minden furcsaságával együtt, néha mégis ráébred, hogy az a kifordult világ ahol épp tartózkodik nem a valóság.  És ha erre rájövünk, képesek vagyunk tudatosan irányítani az álmunk folyását, és képesek leszünk bármire, megtehetünk bármit, amit csak szeretnénk. Csodásan hangzik, nem igaz? És mégis hiába a korlátlan hatalom e világ felett, ha nem tudjuk igazán önfeledten élvezni. Valahogy fakó, és élettelen.

Ám mi lenne, ha az álmunk világa nem lenne többé színtelen, nem lenne többé élettelen? Mi lenne, ha ez a világ épp olyan valós lenne, mint az a világ, amit ébren tudatunkkal felfogunk…

Hangok… Furcsa visszhangszerű kongó hangok, mintha víz alól hallgatnám őket. Valaki sikít. Talán egy lány? És mintha egy másik hang a nevemen szólongatna. De minden olyan távoli. Követnem kéne a hangokat? De olyan nyugis itt a sötétben, a hangok is csak zavarnak. Talán ha nem reagálok elmennek.

Mi ez a furcsa érzés? Emelkedek… A hangok húznak felfelé, el a nyugodt és békés sötétségtől. Nem akarok menni, ami a hangoknál vár az rossz… és fájdalmas! Már érzem is, ahogy a tarkómba hatol az émelyítő fájdalom, ahogy egyre erősödik és lüktet a szívem ritmusára. Nem akarok menni, hagyjatok békén!

      - Hátrább! Menjetek már hátrább had kapjon egy kis levegőt!

A kitágult pupillámba hatoló vakító fény miatt reflexszerűen szorítottam össze a szemhéjaimat, de csak annyit értem el vele, hogy a tarkómba még erősebben nyilallt bele a fájdalom. Most már teljesen elszakadtam a csend és a sötétség kellemes ölelésétől, helyébe furakodott a valóság kellemetlen zaja és irritáló fénye.

Ahogy szemem hozzá szokott a fényhez, végre meg tudtam figyelni a környezetemet. Szürkés és felhős ég (lehet esni fog?), melyet aggódó tekintetek vettek körbe. Ahogy ismét teljesen tudatomra ébredek, ráeszmélek, hogy a földön fekszem, és az aggódó közönség mind engem néz. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni… Jobb lesz, ha felállok, vagy legalább felülök.

      - Nana! Csak ne olyan gyorsan fiatalember! – hirtelen a látképem nagy részét egy ismerős arc töltötte ki. Az egyik tanár, aki a suliban tanít, bár nem az én osztályomban. Egy idősödő hölgy, hajában már ősz szálak vegyülnek, és a ráncok is megjelentek már arcán, mely most melegséget árasztott magából, szemében enyhe aggodalommal. Pólómon keresztül is éreztem tenyerének melegét, ahogy gyengéd mozdulattal tolt vissza a földre.

     - Egyelőre ne mozogj! Fejen találtak egy üveggel és elvesztetted az eszméletedet. Hogy érzed magad? Nem szédülsz? Nincs hányingered? – egyértelmű, hogy nem az első eset, hogy ilyet látott. Célratörő rutin kérdések, és orvosként vizsgálódó tekintet. Biztos ki akarja deríteni, hogy agyrázkódásom van-e? Kell hívnia mentőt, vagy saját lábamon tudok majd távozni.

     - Jól! Nem és nincs! – válaszoltam a tőlem telhető legtermészetesebb hangon, és a mellkasomat gyengéden nyomó kéz ellenére ülő helyzetbe tornásztam magam, elfojtva a nyakamba nyilalló fájdalom miatti grimaszt. Egy pillanatra mintha újra közelített volna az áldásos sötétség, de úgy látszik meggondolta magát és csak enyhe szédülést hagyott maga után.  Nem is olyan nagy baj, ha megint elájulnék, hónapok múlva is rólam pletykálna a suli. Inkább kihagyom…

     - Nem fáj semmid? – Micsoda hülye kérdés… Most kaptam egy olyan fejütést, hogy eszméletemet vesztettem. De persze nem fáj semmim, miért is fájna, csak épp a tarkómat gumikalapáccsal ütlegelik…

     - Nem! Jól vagyok…  - Halk nyögés közepette feltápászkodtam, kihasználva a tanárnő segítő kezét, és színpadiasan letöröltem magam, mintha csak elbotlottam volna. Közben éreztem, hogy egyre elkeseredettebb harcot vívok az arcommal, mi árulóként fájdalmas grimaszba akart torzulni.

     - Had nézzem vérzik-e a fejed -  mondta a tanárnő, és mielőtt bármit is tehettem volna, mögém került, lefejtette a kezemet a tarkómról (meglepő gyorsasággal és határozottsággal) és hajamat félreseperve kezdte vizsgálgatni a fejbőrömet.

     - Mi az Arcsika, csak nem tetves vagy?

Ezt a kellemetlen hangot, ezer közül is felismerem. Velejéig romlott, dölyfösködő, beképzelt hang, melyből csak úgy árad a rosszakarat. És persze a beképzelt bunkókra jellemző hangleejtés… Meg az elmaradhatatlan röfögő nevetés…

     - Te csak maradj csendben Richárd. Láttam, hogy te dobtad az üveget, mellesleg mit keres nálad egy sörösüveg az iskola területén? Ezért még számolunk!

A gondoskodó kedves hang mely az előbb olyan odaadóan érdeklődött hogylétem felől, egyik pillanatról a másikra változott át hideg, acélos, ellentmondást nem tűrővé. Még az a  köcsög Ricsi se mert visszaszólni neki, helyette intett a bandájának (hasonló seggfejek értelem nélküli gyülekezete) és elindult az úton, persze az IQ harcos már mesélte is milyen jól sikerült a dobás, dicsértetve magát. A sleppje pedig kötelességtudóan nevetett és helyeselt, mint az idomított kutya (ez úton is elnézést kérek minden kutyától, amiért ilyen hasonlattal éltem). Persze a banda látta az esetet, mégis ész nélkül nevetnek. Ami valószínűleg nem esett nehezükre.

     - Tahó parasztok… - mérgelődött a tanárnő is, persze halkan, inkább csak magának téve a megjegyzést – Gyere, nézzük meg, hogy itt van-e még doktornő, vagy a segédje…

     - Arra semmi szükség, nincs semmi bajom, köszönöm a segítséget, továbbiszépnapotviszlát! – hadartam gyorsan és válaszra sem várva indultam haza, hátat fordítva a segítőkész hölgynek. Kicsi bűntudatot is éreztem miatta, amit csak tetézett az, hogy még a nevére sem emlékeztem.

Utat törtem magamnak a felgyülemlett nézelődők között, akik amúgy is kezdtek már lézengeni, mivel látták, hogy nem lesz nagyobb jelenet, nem vérzek, nem haldoklok, nem kell még mentőt se hívni. Bár szemem lesütve haladtam el mellettük, szinte láttam magam előtt a csalódottságot a szemükben. Esetleg egy kis undort azokéban, akikhez hozzáértem, ahogy kitörtem a bámészkodók felszakadozók köréből.

Micsoda csodálatos kezdete a hétvégének…

Ismertető

Rövid novelláim gyűjteménye. Remélem mindenkinek tetszeni fog, építő jellegű kritikákat elfogadom :)