Biztos veled is előfordult már, hogy álmodban rájöttél, hogy
csak álmodsz. Tudatod, mely általában elfogadja az álmok kibogozhatatlan gordiuszi
csomót meghazudtoló végtelen szövevényét, minden furcsaságával együtt, néha
mégis ráébred, hogy az a kifordult világ ahol épp tartózkodik nem a
valóság. És ha erre rájövünk, képesek
vagyunk tudatosan irányítani az álmunk folyását, és képesek leszünk bármire,
megtehetünk bármit, amit csak szeretnénk. Csodásan hangzik, nem igaz? És mégis
hiába a korlátlan hatalom e világ felett, ha nem tudjuk igazán önfeledten élvezni.
Valahogy fakó, és élettelen.
Ám mi lenne, ha az álmunk világa nem lenne többé színtelen,
nem lenne többé élettelen? Mi lenne, ha ez a világ épp olyan valós lenne, mint
az a világ, amit ébren tudatunkkal felfogunk…
Hangok… Furcsa visszhangszerű kongó hangok, mintha víz alól
hallgatnám őket. Valaki sikít. Talán egy lány? És mintha egy másik hang a
nevemen szólongatna. De minden olyan távoli. Követnem kéne a hangokat? De olyan
nyugis itt a sötétben, a hangok is csak zavarnak. Talán ha nem reagálok
elmennek.
Mi ez a furcsa érzés? Emelkedek… A hangok húznak felfelé, el
a nyugodt és békés sötétségtől. Nem akarok menni, ami a hangoknál vár az rossz…
és fájdalmas! Már érzem is, ahogy a tarkómba hatol az émelyítő fájdalom, ahogy
egyre erősödik és lüktet a szívem ritmusára. Nem akarok menni, hagyjatok békén!
- Hátrább! Menjetek már hátrább had kapjon egy kis levegőt!
A kitágult pupillámba hatoló vakító fény miatt reflexszerűen
szorítottam össze a szemhéjaimat, de csak annyit értem el vele, hogy a tarkómba
még erősebben nyilallt bele a fájdalom. Most már teljesen elszakadtam a csend
és a sötétség kellemes ölelésétől, helyébe furakodott a valóság kellemetlen
zaja és irritáló fénye.
Ahogy szemem hozzá szokott a fényhez, végre meg tudtam
figyelni a környezetemet. Szürkés és felhős ég (lehet esni fog?), melyet aggódó
tekintetek vettek körbe. Ahogy ismét teljesen tudatomra ébredek, ráeszmélek,
hogy a földön fekszem, és az aggódó közönség mind engem néz. Nem szeretek a
figyelem középpontjában lenni… Jobb lesz, ha felállok, vagy legalább felülök.
- Nana! Csak ne olyan
gyorsan fiatalember! – hirtelen a látképem nagy részét egy ismerős arc töltötte
ki. Az egyik tanár, aki a suliban tanít, bár nem az én osztályomban. Egy idősödő
hölgy, hajában már ősz szálak vegyülnek, és a ráncok is megjelentek már arcán,
mely most melegséget árasztott magából, szemében enyhe aggodalommal. Pólómon
keresztül is éreztem tenyerének melegét, ahogy gyengéd mozdulattal tolt vissza
a földre.
- Egyelőre ne mozogj! Fejen találtak egy üveggel és
elvesztetted az eszméletedet. Hogy érzed magad? Nem szédülsz? Nincs
hányingered? – egyértelmű, hogy nem az első eset, hogy ilyet látott. Célratörő
rutin kérdések, és orvosként vizsgálódó tekintet. Biztos ki akarja deríteni,
hogy agyrázkódásom van-e? Kell hívnia mentőt, vagy saját lábamon tudok majd
távozni.
- Jól! Nem és nincs! – válaszoltam a tőlem telhető legtermészetesebb hangon, és a mellkasomat gyengéden nyomó kéz ellenére ülő
helyzetbe tornásztam magam, elfojtva a nyakamba nyilalló fájdalom miatti grimaszt. Egy pillanatra mintha újra közelített volna az áldásos sötétség, de
úgy látszik meggondolta magát és csak enyhe szédülést hagyott maga után. Nem is olyan nagy baj, ha megint elájulnék, hónapok
múlva is rólam pletykálna a suli. Inkább kihagyom…
- Nem fáj semmid? – Micsoda hülye kérdés… Most kaptam egy
olyan fejütést, hogy eszméletemet vesztettem. De persze nem fáj semmim, miért
is fájna, csak épp a tarkómat gumikalapáccsal ütlegelik…
- Nem! Jól vagyok… - Halk
nyögés közepette feltápászkodtam, kihasználva a tanárnő segítő kezét, és színpadiasan
letöröltem magam, mintha csak elbotlottam volna. Közben éreztem, hogy egyre
elkeseredettebb harcot vívok az arcommal, mi árulóként fájdalmas grimaszba
akart torzulni.
- Had nézzem vérzik-e a fejed - mondta a tanárnő, és mielőtt bármit is
tehettem volna, mögém került, lefejtette a kezemet a tarkómról (meglepő
gyorsasággal és határozottsággal) és hajamat félreseperve kezdte vizsgálgatni a
fejbőrömet.
- Mi az Arcsika, csak nem tetves vagy?
Ezt a kellemetlen hangot, ezer közül is felismerem. Velejéig
romlott, dölyfösködő, beképzelt hang, melyből csak úgy árad a rosszakarat. És
persze a beképzelt bunkókra jellemző hangleejtés… Meg az elmaradhatatlan
röfögő nevetés…
- Te csak maradj csendben Richárd. Láttam, hogy te dobtad az
üveget, mellesleg mit keres nálad egy sörösüveg az iskola területén? Ezért még
számolunk!
A gondoskodó kedves hang mely az előbb olyan odaadóan
érdeklődött hogylétem felől, egyik pillanatról a másikra változott át hideg,
acélos, ellentmondást nem tűrővé. Még az a
köcsög Ricsi se mert visszaszólni neki, helyette intett a bandájának
(hasonló seggfejek értelem nélküli gyülekezete) és elindult az úton, persze az
IQ harcos már mesélte is milyen jól sikerült a dobás, dicsértetve magát. A sleppje
pedig kötelességtudóan nevetett és helyeselt, mint az idomított kutya (ez úton
is elnézést kérek minden kutyától, amiért ilyen hasonlattal éltem). Persze a
banda látta az esetet, mégis ész nélkül nevetnek. Ami valószínűleg nem esett
nehezükre.
- Tahó parasztok… - mérgelődött a tanárnő is, persze halkan,
inkább csak magának téve a megjegyzést – Gyere, nézzük meg, hogy itt van-e még
doktornő, vagy a segédje…
- Arra semmi szükség, nincs semmi bajom, köszönöm a
segítséget, továbbiszépnapotviszlát! – hadartam gyorsan és válaszra sem várva
indultam haza, hátat fordítva a segítőkész hölgynek. Kicsi bűntudatot is éreztem miatta, amit csak tetézett az, hogy még a nevére sem emlékeztem.
Utat törtem magamnak a felgyülemlett nézelődők között, akik amúgy
is kezdtek már lézengeni, mivel látták, hogy nem lesz nagyobb jelenet, nem
vérzek, nem haldoklok, nem kell még mentőt se hívni. Bár szemem lesütve
haladtam el mellettük, szinte láttam magam előtt a csalódottságot a szemükben.
Esetleg egy kis undort azokéban, akikhez hozzáértem, ahogy kitörtem a
bámészkodók felszakadozók köréből.
Micsoda csodálatos kezdete a hétvégének…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése