Aludj csak... Én álmodom 2. rész

Mindig is érdekelt, hogy vajon milyennek lát egy külső szemlélő, aki nem ismer, és azt se tudja, hogy ki vagyok.  Nem azért, mert érdekelne a véleménye, és meg akarnék felelni neki, mint az olyanok, akik ész nélkül követik a divatot és képesek olyan ruhákat felvenni, és olyan viselkedésformákat magukévá tenni, ami amúgy egyáltalán nem rájuk jellemző, mind ezt csak azért mert „más mit gondolna…”. Ezt a felfogást sosem tudtam megérteni.Oké, van egy alap civilizált viselkedés, melyet elvárnak az embertől, de a média által okádott szenny feltétel és ész nélküli követését visszataszítónak tartom, akik pedig mégis követik, egyszerűen idiótáknak, amiért bedőlnek a média irányítóinak, akik csak, mint birkákat nyírják meg őket.  De persze az ilyen emberek örömmel dobálják a pénzüket (és mivel főleg a fiatalok olyan befolyásolhatóak, hogy bedőljenek a médiának, általában nem is a saját pénzüket költik, hanem a szülőkét, akik vért izzadva dolgozzák le a munkaórájukat a minimálbérért. Persze a szülő meg odaadja a pénz, hogy szegény gyermekét ne közösítsék ki).

Személy szerint engem mindig hidegen hagyott a divat, a márkás cuccokat nagy ívben kerültem, (Egyszer volt egy márkás táskám, ami nagyon megtetszett, de azt mondhatom, hogy az ledolgozta az árát. De sok-sok olyan történetet halottam már, ahol a drága márkás cucc hetek alatt tönkrement). Sokkal jobban szeretem az egyszerű és főként megfizethető dolgokat.

De visszatérve a témára, kíváncsi voltam mindig is, másik milyennek látnak, mint azt mondtam is. De nem olyan értelemben, hogy divatos vagyok-e vagy sem, hanem, hogy milyennek tekintik a kisugárzásomat, észrevesznek-e, vagy csak átnéznek rajtam. Ha nap mint nap elmegyünk egymás mellett, megjegyzik-e maguknak, hogy „megint ez a srác volt az”, és vajon a „megint” alatt mit értenek?  

Persze valószínűleg csak átnéznek rajtam, egy kikerülendő útakadálynak tartanak, bár olyanra is volt példa, hogy nekem kellett annyira oldalra húzódni, hogy már nem is a járdán, hanem a füvön lépdeltem, miközben ha az illető egy kicsit is arrébb húzódott volna, kényelmesen elfértünk volna mindketten. 

Mindig is szürke embernek tartottam magam, aki elvegyül a tömegben, mert nincs feltűnési viszketegsége, pedig közel sem tekinthető a tömeg esztelen tagjának, mert saját egyéniséggel rendelkezik. De ezt a belső értéket csak az arra érdemesnek mutatja meg.  És ezt nem nagyképűségből mondom, egyszerűen csak azt látom a környezetemben, hogy vannak a feltűnési viszketegségben szenvedők, és a csordaszellemet feltétel nélkül követők. Az egyiknek nincs saját véleménye, csak megy a többi után, a másik meg minden féle képen rám akarja erőltetni az ő véleményét.  Mindkét fajtát irritálónak találom…

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben a hazavezető 20 perces sétákon, miközben a fülemben szól a zene. Általában a zenére magára nem is figyelek (néha persze magával ragad a varázslatos hatása), inkább csak azért megy, hogy elnyomja a külvilág kellemetlen zaját, és helyette kellemes akkordok és dallamok kísérjék kusza gondolatmenetemet, ami pillanatról pillanatra képes változni.  

Tehát ezen a 20 perces távon, amit hétköznaponként kétszer megteszek, vagy átadom magam a jó zenének (jó alatt természetesen azt értem, amit én jónak tartok, nem pedig azt, amit mások tartanak jónak és elvárnák, hogy én is annak tartsam), vagy ami gyakrabban előfordul, hogy képzelőerőmet szabadjára engedve, ki tudja, milyen kalandban vesz részt képzeletbeli énem. Egyik percben még háztetőkön ugrálok, másikban már a föld felett lebegve szlalomozok a forgalom között, vagy épp magasan a felhők fölött repkedek. A következő pillanatban már a tízemeletes panelház robban fel, a szerterepülő paneldarabok pedig romba döntik a környező épületeket is. És hogy miért is robbant fel? Ezer és egy oka lehet (meteor, rakétatámadás, űrlények, terrortámadás, szuperfőgonoszvégsőpusztítócsapása), és mind ugyan abban az időben valósul meg, miközben valójában nem történik semmi. Persze másnap (vagy még az nap délután) az épület ismét ép, csak teljesen elhagyatott, vagy ami még rosszabb, nem elhagyatott, hanem olyan lények bújnak meg benne, amik éjszakánként elárasztják a sötét romos utakat, és jaj annak aki nem közéjük való. Persze az is előfordulhat, hogy a teljes épület mint valami gigászi tank mozgásba ledűl, letarolva mindent az útjában. A lehetőségeknek csak a képzelet szabhat határt, és szerencsére jó a képzelőerőm, mert az évek alatt megtett számtalan utam alkalmával, ami emellett az épület mellett vezetett el, képzeletem még mindig tud új és meglepő eseményekkel előállni, és remélem, hogy az a bizonyos határ még jó sokáig nem fog feltűnni a láthatáron. 

De ez alatt a 20 perces út alatt nem csak ezzel az egy épülettel történhet meg bármi, hanem mindegyikkel, és nem csak az épületekkel, hanem mindennel. És minden egyes lehetőség egy történet, melynek (általában) én vagyok a főszereplője és rendezője is. Apró történések végtelen sokasága, mellyel elszórakoztatom magam, visszaűzve az unalmat oda, ahova való, a nemlétbe (közismertebb nevén iskola). 

Vajon csak én harcolok zombi hordákkal a haza utam során, egyetlen fegyverem egy Katana? 

Csak az én kezemből indul ki fénylő energianyaláb, amely fénykardot megszégyenítő módon vágja a mindenféle szörnyű teremtmény húsát, amit csak elkalandozó elmém képzeletbeli énem ellen uszít?  

Csak én vagyok képes az esőzés után marad pocsolyának parancsolni, hogy lendüljön mozgásba?

 Csak én vagyok képes kedvem szerint formálni és mozgatni a földet és betont?

 Én vagyok az egyetlen, aki aláereszkedik a Limbóba, hogy az emberek érzésein élősködő szörnyektől megtisztítsa a várost, és egyedül kell szembenéznem a fészkükkel, ahol valószínűleg egy sokkal erőteljesebb rémséggel kell majd szembenéznem? Vajon győzelmet aratok majd felette, vagy a hozzá vezető utam, ami sok ezernyi rémségen át vezetett annyira kimerít, hogy végül fölém kerekedik? 

A lőtt sebem, ami egy második világháborús karabélytól származik, vajon helyrejön majd? És a karabély tulajdonosát eltalálta-e a akár egyetlen lövedék is abból a sokból, amit rázúdítottam a lerombolt panelépület romjai közül?  Vagy éppen a célkeresztjébe sétálok be, magam után vonszolva vérző lábamat?

Csak az én elvesztett végtagjaim helyén vannak robot karok és lábak, és csak én szárnyalhatok a jetpackem segítségével, vagy akár pusztán elmém ereje által?

Vajon ezeket a kalandokat más is átéli-e?

Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor a kulcsomat a zárba illesztettem, majd elfordítva azt beléptem a lakásba…

Aludj csak... Én Álmodom 1. rész

Biztos veled is előfordult már, hogy álmodban rájöttél, hogy csak álmodsz. Tudatod, mely általában elfogadja az álmok kibogozhatatlan gordiuszi csomót meghazudtoló végtelen szövevényét, minden furcsaságával együtt, néha mégis ráébred, hogy az a kifordult világ ahol épp tartózkodik nem a valóság.  És ha erre rájövünk, képesek vagyunk tudatosan irányítani az álmunk folyását, és képesek leszünk bármire, megtehetünk bármit, amit csak szeretnénk. Csodásan hangzik, nem igaz? És mégis hiába a korlátlan hatalom e világ felett, ha nem tudjuk igazán önfeledten élvezni. Valahogy fakó, és élettelen.

Ám mi lenne, ha az álmunk világa nem lenne többé színtelen, nem lenne többé élettelen? Mi lenne, ha ez a világ épp olyan valós lenne, mint az a világ, amit ébren tudatunkkal felfogunk…

Hangok… Furcsa visszhangszerű kongó hangok, mintha víz alól hallgatnám őket. Valaki sikít. Talán egy lány? És mintha egy másik hang a nevemen szólongatna. De minden olyan távoli. Követnem kéne a hangokat? De olyan nyugis itt a sötétben, a hangok is csak zavarnak. Talán ha nem reagálok elmennek.

Mi ez a furcsa érzés? Emelkedek… A hangok húznak felfelé, el a nyugodt és békés sötétségtől. Nem akarok menni, ami a hangoknál vár az rossz… és fájdalmas! Már érzem is, ahogy a tarkómba hatol az émelyítő fájdalom, ahogy egyre erősödik és lüktet a szívem ritmusára. Nem akarok menni, hagyjatok békén!

      - Hátrább! Menjetek már hátrább had kapjon egy kis levegőt!

A kitágult pupillámba hatoló vakító fény miatt reflexszerűen szorítottam össze a szemhéjaimat, de csak annyit értem el vele, hogy a tarkómba még erősebben nyilallt bele a fájdalom. Most már teljesen elszakadtam a csend és a sötétség kellemes ölelésétől, helyébe furakodott a valóság kellemetlen zaja és irritáló fénye.

Ahogy szemem hozzá szokott a fényhez, végre meg tudtam figyelni a környezetemet. Szürkés és felhős ég (lehet esni fog?), melyet aggódó tekintetek vettek körbe. Ahogy ismét teljesen tudatomra ébredek, ráeszmélek, hogy a földön fekszem, és az aggódó közönség mind engem néz. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni… Jobb lesz, ha felállok, vagy legalább felülök.

      - Nana! Csak ne olyan gyorsan fiatalember! – hirtelen a látképem nagy részét egy ismerős arc töltötte ki. Az egyik tanár, aki a suliban tanít, bár nem az én osztályomban. Egy idősödő hölgy, hajában már ősz szálak vegyülnek, és a ráncok is megjelentek már arcán, mely most melegséget árasztott magából, szemében enyhe aggodalommal. Pólómon keresztül is éreztem tenyerének melegét, ahogy gyengéd mozdulattal tolt vissza a földre.

     - Egyelőre ne mozogj! Fejen találtak egy üveggel és elvesztetted az eszméletedet. Hogy érzed magad? Nem szédülsz? Nincs hányingered? – egyértelmű, hogy nem az első eset, hogy ilyet látott. Célratörő rutin kérdések, és orvosként vizsgálódó tekintet. Biztos ki akarja deríteni, hogy agyrázkódásom van-e? Kell hívnia mentőt, vagy saját lábamon tudok majd távozni.

     - Jól! Nem és nincs! – válaszoltam a tőlem telhető legtermészetesebb hangon, és a mellkasomat gyengéden nyomó kéz ellenére ülő helyzetbe tornásztam magam, elfojtva a nyakamba nyilalló fájdalom miatti grimaszt. Egy pillanatra mintha újra közelített volna az áldásos sötétség, de úgy látszik meggondolta magát és csak enyhe szédülést hagyott maga után.  Nem is olyan nagy baj, ha megint elájulnék, hónapok múlva is rólam pletykálna a suli. Inkább kihagyom…

     - Nem fáj semmid? – Micsoda hülye kérdés… Most kaptam egy olyan fejütést, hogy eszméletemet vesztettem. De persze nem fáj semmim, miért is fájna, csak épp a tarkómat gumikalapáccsal ütlegelik…

     - Nem! Jól vagyok…  - Halk nyögés közepette feltápászkodtam, kihasználva a tanárnő segítő kezét, és színpadiasan letöröltem magam, mintha csak elbotlottam volna. Közben éreztem, hogy egyre elkeseredettebb harcot vívok az arcommal, mi árulóként fájdalmas grimaszba akart torzulni.

     - Had nézzem vérzik-e a fejed -  mondta a tanárnő, és mielőtt bármit is tehettem volna, mögém került, lefejtette a kezemet a tarkómról (meglepő gyorsasággal és határozottsággal) és hajamat félreseperve kezdte vizsgálgatni a fejbőrömet.

     - Mi az Arcsika, csak nem tetves vagy?

Ezt a kellemetlen hangot, ezer közül is felismerem. Velejéig romlott, dölyfösködő, beképzelt hang, melyből csak úgy árad a rosszakarat. És persze a beképzelt bunkókra jellemző hangleejtés… Meg az elmaradhatatlan röfögő nevetés…

     - Te csak maradj csendben Richárd. Láttam, hogy te dobtad az üveget, mellesleg mit keres nálad egy sörösüveg az iskola területén? Ezért még számolunk!

A gondoskodó kedves hang mely az előbb olyan odaadóan érdeklődött hogylétem felől, egyik pillanatról a másikra változott át hideg, acélos, ellentmondást nem tűrővé. Még az a  köcsög Ricsi se mert visszaszólni neki, helyette intett a bandájának (hasonló seggfejek értelem nélküli gyülekezete) és elindult az úton, persze az IQ harcos már mesélte is milyen jól sikerült a dobás, dicsértetve magát. A sleppje pedig kötelességtudóan nevetett és helyeselt, mint az idomított kutya (ez úton is elnézést kérek minden kutyától, amiért ilyen hasonlattal éltem). Persze a banda látta az esetet, mégis ész nélkül nevetnek. Ami valószínűleg nem esett nehezükre.

     - Tahó parasztok… - mérgelődött a tanárnő is, persze halkan, inkább csak magának téve a megjegyzést – Gyere, nézzük meg, hogy itt van-e még doktornő, vagy a segédje…

     - Arra semmi szükség, nincs semmi bajom, köszönöm a segítséget, továbbiszépnapotviszlát! – hadartam gyorsan és válaszra sem várva indultam haza, hátat fordítva a segítőkész hölgynek. Kicsi bűntudatot is éreztem miatta, amit csak tetézett az, hogy még a nevére sem emlékeztem.

Utat törtem magamnak a felgyülemlett nézelődők között, akik amúgy is kezdtek már lézengeni, mivel látták, hogy nem lesz nagyobb jelenet, nem vérzek, nem haldoklok, nem kell még mentőt se hívni. Bár szemem lesütve haladtam el mellettük, szinte láttam magam előtt a csalódottságot a szemükben. Esetleg egy kis undort azokéban, akikhez hozzáértem, ahogy kitörtem a bámészkodók felszakadozók köréből.

Micsoda csodálatos kezdete a hétvégének…

Ismertető

Rövid novelláim gyűjteménye. Remélem mindenkinek tetszeni fog, építő jellegű kritikákat elfogadom :)