Mindig is érdekelt, hogy
vajon milyennek lát egy külső szemlélő, aki nem ismer, és azt se tudja, hogy ki
vagyok. Nem azért, mert érdekelne a véleménye, és meg akarnék felelni
neki, mint az olyanok, akik ész nélkül követik a divatot és képesek olyan
ruhákat felvenni, és olyan viselkedésformákat magukévá tenni, ami amúgy
egyáltalán nem rájuk jellemző, mind ezt csak azért mert „más mit gondolna…”.
Ezt a felfogást sosem tudtam megérteni.Oké, van egy alap civilizált viselkedés,
melyet elvárnak az embertől, de a média által okádott szenny feltétel és ész
nélküli követését visszataszítónak tartom, akik pedig mégis követik, egyszerűen
idiótáknak, amiért bedőlnek a média irányítóinak, akik csak, mint birkákat nyírják
meg őket. De persze az ilyen emberek örömmel dobálják a pénzüket (és
mivel főleg a fiatalok olyan befolyásolhatóak, hogy bedőljenek a médiának,
általában nem is a saját pénzüket költik, hanem a szülőkét, akik vért izzadva
dolgozzák le a munkaórájukat a minimálbérért. Persze a szülő meg odaadja a
pénz, hogy szegény gyermekét ne közösítsék ki).
Személy szerint engem
mindig hidegen hagyott a divat, a márkás cuccokat nagy ívben kerültem, (Egyszer
volt egy márkás táskám, ami nagyon megtetszett, de azt mondhatom, hogy az
ledolgozta az árát. De sok-sok olyan történetet halottam már, ahol a drága
márkás cucc hetek alatt tönkrement). Sokkal jobban szeretem az egyszerű és
főként megfizethető dolgokat.
De visszatérve a témára,
kíváncsi voltam mindig is, másik milyennek látnak, mint azt mondtam is. De nem
olyan értelemben, hogy divatos vagyok-e vagy sem, hanem, hogy milyennek
tekintik a kisugárzásomat, észrevesznek-e, vagy csak átnéznek rajtam. Ha nap
mint nap elmegyünk egymás mellett, megjegyzik-e maguknak, hogy „megint ez a
srác volt az”, és vajon a „megint” alatt mit értenek?
Persze valószínűleg csak
átnéznek rajtam, egy kikerülendő útakadálynak tartanak, bár olyanra is volt
példa, hogy nekem kellett annyira oldalra húzódni, hogy már nem is a járdán,
hanem a füvön lépdeltem, miközben ha az illető egy kicsit is arrébb húzódott
volna, kényelmesen elfértünk volna mindketten.
Mindig is szürke
embernek tartottam magam, aki elvegyül a tömegben, mert nincs feltűnési
viszketegsége, pedig közel sem tekinthető a tömeg esztelen tagjának, mert saját
egyéniséggel rendelkezik. De ezt a belső értéket csak az arra érdemesnek
mutatja meg. És ezt nem nagyképűségből mondom, egyszerűen csak azt látom
a környezetemben, hogy vannak a feltűnési viszketegségben szenvedők, és a csordaszellemet
feltétel nélkül követők. Az egyiknek nincs saját véleménye, csak megy a többi
után, a másik meg minden féle képen rám akarja erőltetni az ő véleményét.
Mindkét fajtát irritálónak találom…
Ilyen, és ehhez hasonló
gondolatok járnak a fejemben a hazavezető 20 perces sétákon, miközben a
fülemben szól a zene. Általában a zenére magára nem is figyelek (néha persze
magával ragad a varázslatos hatása), inkább csak azért megy, hogy elnyomja a
külvilág kellemetlen zaját, és helyette kellemes akkordok és dallamok kísérjék
kusza gondolatmenetemet, ami pillanatról pillanatra képes változni.
Tehát ezen a 20 perces
távon, amit hétköznaponként kétszer megteszek, vagy átadom magam a jó zenének
(jó alatt természetesen azt értem, amit én jónak tartok, nem pedig azt, amit
mások tartanak jónak és elvárnák, hogy én is annak tartsam), vagy ami
gyakrabban előfordul, hogy képzelőerőmet szabadjára engedve, ki tudja, milyen
kalandban vesz részt képzeletbeli énem. Egyik percben még háztetőkön ugrálok,
másikban már a föld felett lebegve szlalomozok a forgalom között, vagy épp
magasan a felhők fölött repkedek. A következő pillanatban már a tízemeletes
panelház robban fel, a szerterepülő paneldarabok pedig romba döntik a környező
épületeket is. És hogy miért is robbant fel? Ezer és egy oka lehet (meteor,
rakétatámadás, űrlények, terrortámadás, szuperfőgonoszvégsőpusztítócsapása), és
mind ugyan abban az időben valósul meg, miközben valójában nem történik semmi.
Persze másnap (vagy még az nap délután) az épület ismét ép, csak teljesen
elhagyatott, vagy ami még rosszabb, nem elhagyatott, hanem olyan lények bújnak
meg benne, amik éjszakánként elárasztják a sötét romos utakat, és jaj annak aki
nem közéjük való. Persze az is előfordulhat, hogy a teljes épület mint valami
gigászi tank mozgásba ledűl, letarolva mindent az útjában. A lehetőségeknek
csak a képzelet szabhat határt, és szerencsére jó a képzelőerőm, mert az évek
alatt megtett számtalan utam alkalmával, ami emellett az épület mellett
vezetett el, képzeletem még mindig tud új és meglepő eseményekkel előállni, és
remélem, hogy az a bizonyos határ még jó sokáig nem fog feltűnni a
láthatáron.
De ez alatt a 20 perces
út alatt nem csak ezzel az egy épülettel történhet meg bármi, hanem
mindegyikkel, és nem csak az épületekkel, hanem mindennel. És minden egyes
lehetőség egy történet, melynek (általában) én vagyok a főszereplője és
rendezője is. Apró történések végtelen sokasága, mellyel elszórakoztatom magam,
visszaűzve az unalmat oda, ahova való, a nemlétbe (közismertebb nevén iskola).
Vajon csak én harcolok
zombi hordákkal a haza utam során, egyetlen fegyverem egy Katana?
Csak az én kezemből
indul ki fénylő energianyaláb, amely fénykardot megszégyenítő módon vágja a
mindenféle szörnyű teremtmény húsát, amit csak elkalandozó elmém képzeletbeli
énem ellen uszít?
Csak én vagyok képes az
esőzés után marad pocsolyának parancsolni, hogy lendüljön mozgásba?
Csak én vagyok
képes kedvem szerint formálni és mozgatni a földet és betont?
Én vagyok az
egyetlen, aki aláereszkedik a Limbóba, hogy az emberek érzésein élősködő
szörnyektől megtisztítsa a várost, és egyedül kell szembenéznem a fészkükkel,
ahol valószínűleg egy sokkal erőteljesebb rémséggel kell majd szembenéznem?
Vajon győzelmet aratok majd felette, vagy a hozzá vezető utam, ami sok ezernyi
rémségen át vezetett annyira kimerít, hogy végül fölém kerekedik?
A lőtt sebem, ami egy
második világháborús karabélytól származik, vajon helyrejön majd? És a karabély
tulajdonosát eltalálta-e a akár egyetlen lövedék is abból a sokból, amit rázúdítottam
a lerombolt panelépület romjai közül? Vagy éppen a célkeresztjébe sétálok
be, magam után vonszolva vérző lábamat?
Csak az én elvesztett
végtagjaim helyén vannak robot karok és lábak, és csak én szárnyalhatok a
jetpackem segítségével, vagy akár pusztán elmém ereje által?
Vajon ezeket a kalandokat
más is átéli-e?
Ezek a kérdések
foglalkoztattak, amikor a kulcsomat a zárba illesztettem, majd elfordítva azt
beléptem a lakásba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése