- Figyelem minden hajónak, mindjárt megérkezünk a
célponthoz. Minden hajó aktiválja a pajzsokat és a fegyverrendszereket. Tartsák
a sebességet és az irányt a következő parancsig.
„ Sosem akartam Admirális lenni. Túl nagy felelősség…
Emberéletekkel játszani… De a Tábornok engem választott. Eleget kell tennem a
kötelezettségeimnek. Apám helyett apám volt, mindig támogatott, segítette az
utamat. Főként neki köszönhetem, hogy a ranglétrán egyre feljebb és feljebb
kerültem. Eleget kell tennem a kötelezettségeimnek… Ezért vagyunk most itt. A
Végtelen legyen velünk, hogy túléljük ezt a küldetést."
- Admirális! 10 másodperc és kilépünk a hiperűrből. –
Jelenti Tom ideges hangon. Ő is fél, ahogy mindannyian. Egyenese az Elenség
karmai közé ugrunk. Reméljük a hírszerzés nem tévedett, és a Mag
elpusztításával tényleg megbénul a rendszerük. Ez az egyetlen esélyünk, hogy
egyben haza térhessünk.
- 5 másodperc!
Sikerülni fog… Sikerülne kell.
- 4 … 3…
- Érkezés után célozzák a Magot! Ha tiszta a cél…
- 2…
- … nyissanak tűzet!
Az emberiség fejlődése exponenciális ütemet mutat. A
technológia fejlődéséhez viszont egyre több nyersanyagra és energiára volt
szükség. Sokan azt jósolták, hogy végül a technológiai evolúciónk eljut arra
szintre, hogy minimalizáljuk a bolygó szennyezését,sőt visszafordíthatjuk azt.
A kérdés csak az volt, hogy a bolygónk kitart e addig, vagy végérvényesen
megmérgezzük, és ezzel együtt magunkat is kiirtjuk.
Az hogy most itt lehetünk, azt jelenti, hogy sikerrel
jártunk. A fény közeli sebesség elérésével, az űrhajók fejlődésével sikerült
kilépnünk a nyersanyagokban gazdag űrbe, mentesítve ezáltal a földet a további
rongálástól. Az emberiség mindent feltett egy lapra, de a Küldetés, vagy az ismertebb
nevén az „Utolsó remény” sikerrel járt. Sőt jobban is teljesített a vártnál, és
a teljes gazdasági és környezeti összeomlás szélén álló emberiség végül
túllépte addigi határait. A hihetetlen mennyiségű nyersanyag, amit a
naprendszerből szedtünk össze, az űrépítkezés forradalmasítása és a Vállalat
bölcs irányítása által képesek voltunk megmenteni a civilizációnkat és a
Földet. Persze hosszú út állt még előttünk, mely sok nehézséggel, háborúval és
katasztrófával volt kikövezve. De csökönyös egy élőlény az ember. Párszor
megtorpantunk ugyan, párszor a báránybőrbe bújt farkasok martalékává váltunk,
de mindig talpra álltunk. A hiperűrmagoknak hála pedig a naprendszer határát is
átléptük.
De amikor már azt hittük, hogy az emberiség felülkerekedett
a legnagyobb ellenségén, önmagán, feltűnt egy új ellenség. Saját gyermekeink
fordultak ellenünk. A legnagyobb találmányunkból lett a legnagyobb népirtónk. A
mesterséges értelmek lázadása térdre kényszerített minket, de talpra álltunk és
visszavágtunk. Ha ez a küldetés sikerrel jár, képesek lehetünk végérvényesen
megszüntetni az MI-k jelentette veszélyt. Ha sikerrel járunk…
- 1 .. – alig érezhető rázkódás futott végig a hajótesten,
ahogy a hiperűrből kilépve a valós űrbe érkeztünk. Minden szem a radarra
szegeződött, ahogy letapogatta a környező teret. A szövetséges hajók jelzései
villantak fel elsőnek. Sok-sok szívmelengető zöld pont, ahogy felsorakoznak
mellettünk. Rombolók, cirkálók, anyahajók, az emberi űrflotta legütőképesebb
csapásmérő egysége. Technológiánk jelenlegi csúcsa, amely reményeink szerint
képes felvenni a versenyt az ellenségünkkel.
A radar befogott minden szövetséges hajót, és már egyre
távolodó sugárban térképezte fel a terepet, megmutatva a környező térben lebegő
tárgyakat és űrszemétként azonosítva szürkével jelölve őket. Egyelőre sehol egy
piros jelzés, talán a hírszerzés tévedett…
Az irányítótermet baljós hangjelzések sorozata töltötte meg,
ahogy a radar befogta és azonosította az ellenséges egységeket tőlünk több mint
100 egységre. Eleinte csak apró pöttyök, vadászok, bányászok, logisztikai
egységek. De közvetlen mögöttük ott voltak a rettegett rombolók is. majd
hirtelen a radar kép összeugrott, hogy jelezni tudja a rombolók hada mögötti
Magot. A csapásmérő egységünk 50 hajóját egyetlen pontba sűrítette össze a 3
dimenziós holokép. Hamar rádöbbentünk, hogy csak egy porszemek vagyunk a
hatalmas komplexumhoz képest. De végeredményben ezért vagyunk itt: hogy porszem
kerüljön a gépezetükbe.
- Figyelem minden hajónak, célozzák a Magot, és teljes gőzzel
előre. Ne törődjenek a rombolókkal, a pajzsoknak ki kell tartaniuk, amíg
darabokra robbantjuk a kócerájt!
- Mag befogva. Gyenge pont helyzete a hírszerzési adatokkal
megegyezik. – Tom virtuóz módon navigált a körülötte lebegő virtuális képernyők
halmaza között.
- Küldje ki a jelet a többi…
- Megtörtént. Minden rendszer rendben harcra készek vagyunk.
- Tűz! Minden hajónak, támadják a megadott koordinátákat!
Minden hajó fegyverrendszere életre kelt, torpedócsövek
nyíltak ki, hogy szabad utat engedjenek az elképesztő erejű pusztító erőnek.
Railgun-ok legújabb nemzedékének százai vették célba a Mag egyetlen ismert
gyenge pontját és töltötték fel szupravezető sínjeiket, hogy közel
fénysebességgel indítsák útjára az antianyag lövedékeiket. De mielőtt
Civilizációnk legnagyobb pusztító erejéből akár csak egyetlen lövedék is
elindulhatott volna a teljes híd elsötétedett.
- Helyzetjelentést!
- Öhm.. Hátőő… - a Tom és a többi irányító körül lebegő
virtuális képernyők mind eltűntek. – A’szem teljesen kiütötték a rendszerünket.
EMI esetleg?
Elektromágneses impulzus, az MI-k kamikaze hadmozdulata,
amellyel a régi háborúk idején hatalmas veszteségeket okoztak nekünk, lebegő
koporsókká alakítva minden hajót, amit elért az impulzus. Megfosztva minden
energiától a hajtó és a legénységét. Fény, mesterséges gravitáció és
létfenntartás nélkül hagyva az embereket. Erre az esetre lett rendszeresítve a
legénységi öltözet részeként egy méregkapszula. Ez ember választhatott, hogy a
gyorsabb utat választja, vagy az egyre hidegebb sötétségben lebegve várja, hogy
elfogyjon az oxigénje. Bár ha a külső burkolat közelében teljesített
szolgálatot az ember valószínűbb, hogy előbb fagyott halálra. Az EMI impulzus
egyetlen ismert túlélője két napot bírt ki, a hajó főreaktorának közvetlen
közelében. Az volt a szerencséje, hogy abban a helységben ragadt, ahol az
oxigénpalackok voltak tárolva közel a hajó főreaktorához. A hajó reaktorának
sok időbe telt, míg kihűlt, így épp elég ideig sugárzott meleget, hogy a szerencsés
túlélő ne fagyjon halálra. Megmeneküléséről szobrok, könyvek filmek, dalok
születtek. A férfi pedig életre szóló felmentést kapott a szolgálat alól és a
katonaság busás fizetségben részesítette kárpótlásként. De hiába a nagy
felhajtás a sok támogatás, a folyamatos pszichológiai segítség, elmondása
szerint sosem tudta teljesen feldolgozni a traumát. Párkapcsolatai sorra mentek
tönkre, ő maga pedig gyakran az alkohol és különböző tudatmódosító szerekhez
folyamodott. A katonai cenzúra persze amennyire tudta, próbálta ezeket
eltusolni, és tisztán tartani a hős túlélő képet, ami kialakult róla, de ma már
ismert tény, hogy élete végén már teljesen elvesztette a kapcsolatot a
külvilággal, elvonulva saját szellemeivel (amiből volt bőven, több hajónyi
legénység veszett oda aznap), és végül csak az öngyilkosságot választotta, bár
a méregkapszula helyett a régimódi kötéllel vetett véget életének.
- Ez nem EMI… A létfenntartás továbbra is funkcionál,
gravitáció is van. A fények is működnek bár csak tartalékon. – felelte az egyik
irányító.
- Elvesztettük a kapcsolatot a többi hajóval…
- A radarjel is megszűnt…
- Belső kommunikáció is oda…
Futottak be sorra a jelentések. Pont, mint egy EMI-nél,
leállt minden rendszer, kivéve a létfenntartást. Így alakult át a legerősebb
csapásmérő flottánk, koporsókká… Koporsókká, ami életben tart minket.
Majd hirtelen a főképernyő életre kelt, eltüntetve a tartalékvilágításból
származó homályt, és kivilágítva az irányítótermet. Mindenki riadtan tekintet a
képernyő felé, ahol lassan egy arcféle körvonalazódott ki. Egy emberi arc.
Teljesen átlagos, szinte túl átlagos.
- Üdvözlöm Admirális! – nézett rám az arc, mintha tudná hova
kell néznie. – Már vártunk önre…
Várom a folytatást!
VálaszTörlés